330-339. énekek

Kolozsvár, 1744
 

1. Örvendezzen már e világ, Légyen mindenben vigasság, Mert Krisztus mindenért váltság, Világ bûnéért orvosság.
2. Zakariás szent próféta Már ezt régen megmondotta: Örvendezz, Sion leánya, És örülj nagy vigasságba’!
3. Ne félj, mert íme örömed: A te királyod jõ neked; Szamár vemhén telepedett, Mutatván nagy szelídséget.
4. Véle vagyon istensége, mondhatatlan nagy kegyelme, Jóvolta, idvezítése, Mert õ mindeneknek feje.
5. Elöl s utol nagy serege Szentlélek teljességében Hozsánnát kiált a mennybe, Dávid fiának örömben.
6. Némelyek ruházatjokkal, Krisztus útját méltósággal, Mások hintik zöld ágakkal: Királyt tisztelnek azokkal.
7. Mi is azért királyunknak, Menjünk elébe Urunknak; Vigyünk szép pálmaágakat: Hitünk gyõzedelmes voltát.
8. Dicsõség Atyánknak mennyben, Mi királyunknak akképpen Szentlélekkel egyetemben Mostan és minden idõben.
Batthyány-kódex, XVI. század

331. A nagy király jön: Hozsánna!

Bourgeois L.,  Lyon, 1547
 

1. A nagy király jön: Hozsánna! Hozsánna! Zeng e kiáltás elõtte, utána; Zöld ágakat szeldelnek útára, Békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevébe' Általa léptünk az Isten kedvébe; Békesség ott fenn a mennyországban, Áldott az Isten a magasságban!
2. Ó, szentegyház, hívek boldog országa! Mily édes ez a Jézus királysága! Szelíd, szegény ez és alázatos, De nagy hatalmú és csodálatos. Igaz ez és a bûnbõl szabadító, A bûnt, halált és népeket hódító; Vasvesszõvel bírja ellenségét, De szelíden õrzi örökségét.
3. Jézus király és magát annak vallja, De hogy királlyá tegyék, nem javalja; Sõt, noha Isten, Sion királya: Lett az idõben szolgák szolgája. Jön szamárháton alázatossággal, Aki pedig bír az egész világgal; Nem jön királyi fényes bíborban, Nem fegyverekkel zörgõ táborban.
4. Ó, édes Jézus, Atyádnak szent Fia! Ó, Isten, néped kegyelmes királya! Vezéreld jóra egész éltünket, Tégy tulajdon népeddé bennünket. Légy segítségül, ki a magasságban Ülsz drága véreden szerzett országban; Tégy engedelmes, hû polgárokká S nyert kincseidben birtokosokká.
5. Hogy csak a Jézus és az õ szent Atyja Törvénye légyen és szent akaratja Cselekedetink zsinórmértéke: Áldott királyunk királyi széke Hû szíveinkben légyen felemelve, És hûségére életünk szentelve; Tégyen méltóvá a Jézus vére A boldog lelkek lakóhelyére.
Pálóczi Horváth Ádám, 1760-1820

332. A 39. zsoltár dallamára : Magamban elvégezém és mondám.

1. Jézusom, imádjuk szent nevedet, Áldjuk erõs szerelmedet, Aki öröktõl fogva szerettél, Bününkért emberré lettél, A büntetést kiálltad helyettünk, ~s meg is haltál érettünk.
2. A mindennel biró szegénnyé lett; Küszködik az örök élet A rettentö halál fájdalmival, Harcol kemény klnjaival: Halála nemétõl iszonyodik, Vért izzad és szomorkodik.
3. fm kiadá Isten édes Fiát, Hogy fizesse a bün dlját, & minden bünt magára vállala Az, aki bünt nem tud vala; Ki által ég és föld formáltatik, Emberek által kinzatik.
4. Aki fog ítélni mindeneket, Holtakat, eleveneket, Azt most halandó birák büntetik, A halálra ítéltetik. Felbomol a természetnek sora: Meghal az életnek Ura.
5. Bújj el és rejtsd el tekintetedet, Fényes nap: aki tégedet Teremtett, szenved; testbe öltözött Isten függ az ég s föld közötti Föld, rendülj, és sirt készlts testének, ~nnek az Isten Szentjének.
6. Ó, isteni végtelen szeretet I fmé, mivel nem lehetett Más mód, hanem ártatlannak kellett Szenvedni a bünös helyett: Hogy én lehessek újra ártatlan, 	Meghalt ím a Halhatatlan.
7. Ez tészi végtelen érdemüvé, Gyõzhetetlen erejûvé Azt az embertöl ki nem telhetett, De Istentõl rendel­tetett Teljes elégtételt, mely bününket, Elveszi bünteté­sünket.
8. Nyerj nékünk is, Jézus, érdemeddel, Véres elégtételeddel, édes Atyádtól, a megbántatott Istentõl bünbocsánatot; Társaidnak híveidet vedd be Mennyei örökségedbe.

333. A 102. zsoltár dallamára : Hallgasd meg Uram kérésem.

1. Buzdítsd fel Uram, lelkemet, Hogy dicsõ fejedelmemet, Kit, mig a mérték bételt, Sok szenvedés felszentelt, Kísérjem a Golgotára, Hol igazságod oltára, De a körÜl kegyelmednek Jó illatjai terjednek.
2. Te, kit a7. égböllehallott Szó Isten fiának vallott, Melyet megerösltél, Mikor csudákat tettél: Rád nem jöhetett a vádban, Hogy álnokság volna szádban; Nem vala több célod ennél, Hogy széjjel járván, jót tennél.
3. Mégis, mint egy nyilvánlévó Hitetõ, vagy gonosztévö, Halálra kerestetel, Törvénybe idézteteI. Ellened az ütött pártot, Ki veled egy tálba mártott, Árát felvette vérednek, Már utánad leselkednek.
4. Sót kiment a szentencia, Hogy vagy a halálnak fia; A töviskoronával S a megátkozott fával, Amelyet válladra tõnek, A feszítõk elöjönek; Vernek és csúfolnak egyre, Mig kivezetnek a hegyre.
5. Itt tested dárdáyal szúrva, Kezed, lábad szeggel fúrva, VéWg a magas kereszt Oldalain vért ereszt, Míglen, lenajtván fejedet, Atyádnak ajánlt lelkedet Kiadod, leírhatatlan Kínok között, ó ártatlan.
6. Már ezt a nap sem állhatja, Megsötétül áb­rázatja; Hát én rád hogy nézhetek? Ó, Megváltóm. reszketek, Mert a világ bÜDe terhét, Melyet most a biró rád vét, Sokkal neveltem éltemben: Te szenvedsz a:. én képemben.
7. Uram, e szent vért tekintsd meg. Lelkem ez által tisztítsd meg; Ne legyek én átkozott, Ha kezesem áldozott Én ez oltárt megölel em, Ha szorongat a félelem, Biztatásomat halálom Óráján ebben találom.

334. Ó, Isten, ki a törõdött

Bourgeois L.,  Genf, 1551
 
1. Ó, Isten, ki a törõdött Szívet meg nem utálod, Sõt a bánatból ejtõdött Könynyeket megszámlálod: Kedveljed érzésimet És elmélkedésimet, Melyek szívemben támadnak Halálán te szent Fiadnak.
2. Mint sír a kertben magában, Mint küszködik a harccal, :/: Mely a sötét éjszakában A földre ejti arccal, Hol kínjait lelkében Érezvén és testében Vércseppel verejtékezik, Elalél és csüggedezik.
3. De új erõt vesz magának, Lelkét megbátorítja, :/: Mint a vitéz, ha harcának Kezdete tántorítja. Az eláruló csókra Önként megy a kínokra A fegyverekbe öltözött Vérengzõ kísérõk között. 
4. A bíró bár elismeri, Hogy õ vétkét nem látja, :/: Elereszteni nem meri, Ostor alá bocsátja. Látja a nép véresen, Nincs szíve, mely megessen, Fakad ily gyilkos lármára: Feszítsd fel a keresztfára!
5. Függ már a fán kiterjesztett Kezekkel felszegezve, :/: A föld testébõl eresztett Vérrel van béfedezve. Elalélván végtére A kínok érzésére, Meghal, Atyjához sóhajtva, Fejét keresztjére hajtva.
6. Ó, kínok közt elenyészett Megváltóm a keresztfán! :/: Téged az egész természet Búslakodva sirat s szán. Reng a föld alkotmánya, A holtakat kihányja; A fényes nap is bújába’, Borul sötét éjszakába.
7. Elhal énbennem is a szív Ez iszonyú látásra, :/: Bánatba merült lelkem hív Bûneimért sírásra, Mert tudom, hogy helyettem, Ki sokképpen vétettem, Szenvedéd a vereséget, Mely így vet éltednek véget.
8. Bízom más részrõl, mert a hit, hogy értem onottál vért, Rettegésemben megenyhít, Tudván, hogy érdemedért Részeltetem az égben Ama nagy dicsõségben, Hol te, ki értem szenvedtél, Örök méltóságot vettél.
Nagy István, 1770-1831

335. Ó, ártatlanság báránya

Debrecen, 1774
 

1. Ó, ártatlanság báránya, E világnak ki vagy ára, Megtartója, táplálója, Áldott légy, egek királya!
2. Hogy érdemlettük ezt tõled, :/: Hogy miértünk ezt felvégyed? Hogy szent tested vereséget, Szenvedjen ennyi sérelmet?
3. Bár tiszta ártatlanság vagy, :/: Káromlónak is mondanak, Ámde te mégis vesztegelsz, Ily hamis vádra nem felelsz.
4. Mivelhogy Isten fiának, :/: Mondod magad Messiásnak: Káromlónak elneveznek, Nem hisznek téged Istennek.
5. Áldott légy ezért, Jézusunk, :/: Édes megváltó Krisztusunk, Fõ tanítónk és orvosunk, Megszabadító Királyunk!
A XVII. század második fele

336. A 415. dicséret dallamára: Jer, temessük el a testet.

1. Dicsérd lelkem Istenedet, Ki úgy szeretett tégedet, Hogy szent Fia kint szenvedett, Eretted meg­feszittetett.
2. Keresztfán bÜDödért hala, O szent vérével áldoza, Halál tõribõl oldoza, Pokoltól megszabadita.
3. Mert az Isten õtet tevé, Ki bünt nem tud vala, bûnné, Hogy mi lennénk õ általa Az Istennek igazsága.
4. Nem vala néki formája, Sem szép ékes ábrázatja; Testét vereségnek adta, Gyalázattól el nem vonta.
5. Emberek között nem kedves, Megvettetett és beteges, Sok kinokkal rettenetes, Szörnyü fájdalmakkal teljes.
6. Oly lett, mint ki eMtt magát, Ember elrejti orcáját, Mert sefÍuninek i!éltetett, Csúf-beszéddel illet­tetett.
7. Azt alitották jóllehet, Hogy Istentõl megveretett, De a mi betegséginket, O viselte sérelminket.
8. Midõn megostoroztatott, Sebeivel meggyógyított, A mi sok áInokságinkért, Megrontatott büneinkért.
9. Mi, mint juhok, elszéledtünk, A bün útján el­tévedtünk: Büntetését büneinknek, Szenvedte nagy vétkeinknek.
10. Noha õ nem cselekedett Semminémü hitlenséget, Álnokság szájában nem volt, Bün benne nem találtatott:
11. Mint a bárány, olyanná lett, Mely mészárszékre vitetett, S mint juh, õtet nyírõk elõtt: Megnémult, szája veszteglett;
12. Érettnnk káromoltatott, és méreggel itattatott, Szörnyen megostoroztatott, Ruhája sorsra osztatott.
13. És verejtékezett vérrel, Koronáztatott tövissel, Által veretett dárdával, így kiált fel nagy felszóval:
14. Én Istenem, én Istenem! Miért hogy elhagyál engem? Kezedbe ajánlom lelkem, Immár letészem életem.
15. A mennyei magas égben Istennek dicsõség légyen, Ki szent Fiát küldé értünk, Hpgy Megváltónk lenne nékünk.

337. Paradicsomnak te szép élõ fája

”A Krisztusnak a keresztfán lett hét szavaiból”
Kolozsvár, 1744
 

1. Paradicsomnak te szép élõ fája, Ó, kegyes Jézus, Istennek Báránya, Te vagy lelkünknek igaz Megváltója, Szabadítója.
2. Értünk egyedül szörnyû kínt szenvedtél, Megfeszíttetvén töviset viseltél, Mi bûneinkért véreddel fizettél És megölettél.
3. Csudánkra vannak a te szép gyümölcsid, Nagy kínjaid közt való szent beszédid, Kiket keresztfán szóltál, szent mondásid, Hét szép szavaid.
4. Elsõ szódban így könyörgél Istennek: ATYÁM, BOCSÁSD MEG BÛNÖKET EZEKNEK, MERT NEM TUDJÁK ÕK MOST, MIT CSELEKESZNEK, Kegyetlenkednek.
5. Lõn második szód a szegény tolvajhoz, Bûnén kesergõ s törõdõ latorhoz, Mondván: VELEM LéSSZ MA PARADICSOMBAN, SZENT ORSZÁGOMBAN.
6. Keserves szívû szentséges anyádnak, Harmadik szódat nyújtád Máriának, És ugyanakkor szóltál szent Jánosnak, Mondván azoknak:
7. ÍMHOL AZ ANYÁD, kedves tanítványom, ÍMHOL A FIAD, ASSZONY, már ajánlom, Gyámolítódul ezt a Jánost hagyom, Kegyesen adom.
8. Ártatlan Bárány, keserûségedben, Negyed szód ez lõn nagy kísértetedben: ÉN ISTENEM, ÉN ISTENEM, ÜGYEMBEN MIÉRT HAGYÁL EL?
9. Jövendölések mind beteljesedvén, És minden dolgok már elvégeztetvén, Mondád ötödször: SZOMJÚHOZOM igen, Szíved epedvén.
10. Mikoron, Uram, a mérget elvévéd, Ottan hatodszor mondál ilyen igét: Bételjesedett és ELVÉGEZTETETT Váltságnak dolga.
11. Reád érkezvén a szomorú halál, Hetedszer ily szót s imádságot mondál: ATYÁM, KEZEDBE TÉSZEM LE LELKEMET, Én életemet.
12. Édes Jézusunk, szenteld meg lelkünket, Hogy mi is megbocsáthassuk bûnüket Mindeneknek, kik ellenünk vétettek És elestenek.
13. Adjad, hogy mi is értük könyörögjünk, Téged követvén, szívbõl esedezzünk, Hogy sok szentekkel tehozzád mehessünk, Idvezülhessünk.
14. A pályafutást mi is elvégezvén, Lelkünket ajánlhassuk szent kezedben; Mint megváltottak, mondhassuk nagy szépen Éltünk végében:
15. Hála légyen a mennybéli Istennek, Ki megváltója lõn bûnös embernek, És megszerzõje szent békességünknek: Idvességünknek.
Pécselyi Király Imre, †1641 körül

338. Lelki próbáimban, Jézus, légy velem

Õsi ír dallam
 

1. Lelki próbáimban, Jézus, légy velem, El ne tántorodjék tõled életem. Fé-lelem ha bánt, vagy nyereség kísért, Tõled elszakadnom ne hagyj sem-miért.
2. Ha e világ bája engem hívogat, Nagy csalárdul kínál hitványságokat: Szemem elé állítsd szenvedésidet, Vérrel koronázott, szent keresztedet.
3. Tisztogass bár bajjal olykor engemet: Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet; Bár e test erõtlen: te oltárodon Keserû pohárral, hittel áldozom.
4. Ha halálra válik testem egykoron: Ragyogjon fel lelked e hitvány poron; Ama végsõ harcon rád bízom magam: Örök hajlékodba fogadj be, Uram!
Montgomery Jakab, 1771-1854
F.: Csomasz Tóth Kálmán

339. Jézus, Istennek Báránya

Lengyel dallam, 1559
 

1. Jézus, Istennek Báránya, Kínjaidat ég s föld szánja. A nap, a nap sötétté változik, A föld, a föld reng és ingadozik.
2. Hegyek, halmok süllyedeznek, A kõsziklák repedeznek, Holtak, holtak Sírból feltámadnak, A szent, a szent Városban jelt adnak.
3. Íme, a templom kárpitja Kettéhasad és megnyitja Helyét, helyét A szentek szentének, Jelét, jelét Jehova frigyének.
4. Mindezekbõl, ó, mit értsünk? És szívünkbe vajh’ mit véssünk? Isten, Isten Végtelen kegyelmét, Hozzánk, hozzánk Csuda nagy szerelmét.
5. Fiát a szeretet Atyja Kereszt kínjaira adja, Értünk, értünk Hogy eleget tégyen, Urunk, urunk S üdvözítõnk légyen.
6. Köztünk van a Szentek Szentje: A híveknek ezt jelentse Az ép, az ép Kárpit hasadása, Földig, földig Kettéhasadása.
7. Jézus, ki értünk szenvedtél, Hogy éljünk, halálra mentél: Néked, néked Szívbõl hálát adunk, Holtig, holtig Híveid maradunk.
Régi lengyel ének

";

include "show.php";

?>